Határok és Kapuk

Régen nem írtam…
Nem azért mert nem voltak gondolataim.Kilincs
Sőt nagyon is elárasztottak!
Mindig ott volt a késztetés, hogy felfedezéseimet megosszam másokkal is… aztán mégis úgy éreztem, ezeket most nem kell kiadnom.
Most nem abba kell energiát fektetnem, hogy a nyilvánosság számára emészthetően megfogalmazzam, hanem elsősorban nekem fontos, hogy tudjam:

Ki vagyok én, a határaimon belül?

Egyáltalán vannak-e határaim?
Tudom-e meddig tartok én, és hol kezdődik a külvilág?
Sikerült-e „valamilyenné” válnom, individuummá lennem?
Vagy elveszek a külvilág impulzusaiban, elbizonytalanodom, nem merem vállalni önmagam?
Arra jutottam, inkább ez utóbbi jellemez…

Ez fájdalmas tapasztalásokat eredményezett, így hát azon kaptam magam, hogy határépítési munkálatokba kezdek… ezért tűntem el…

Amikor utoljára kineziológusnál jártam, színkorrekciót kaptam.
Akkor nem igazán értettük, hogy miért éppen a halványzölddel kell dolgoznom, ami az Elkülönülés színe az érzelmi barométeren, de már tudom mi az oka.
Mert nekem – korábban szinte „határtalan” lénynek – előbb el kell különülnöm, hogy megépítsem a határaimat.

Böjte Csabának tulajdonítják azt a mondatot, ami a bejegyzésemet ihlette:
„Kell kerítés, és kell rá kapu is.”

Ha van kerítés, és rajta kapu amin becsengethetnek, akkor az lehetőségeket ad!

– Lehetőséget a látogatónak, hogy jelezze megérkeztét, szándékát

– Lehetőséget, teret, időt ad nekem, hogy döntsek – elindulok felé, kifelé és kinyitom a kaput, vagy maradok a határaimon belül, és onnan kommunikálok vele… vagy sem

Számomra fontos a tudat, hogy megtehetem, hogy nem!
Hogy szabadon megválaszthatom, hogy kit engedek be és kit nem.
Kivel kapcsolódom és kivel nem.
Ha pedig úgy döntök, hogy igen, bejöhet, akkor én szabom meg a feltételeket a saját „portámon”.

Ha nincsenek határaim, akkor folyamatos védtelenség van.
Félelmekkel teli, esztelen támadás, vagy védekezés, bezárkózás, menekülés.
Ha nincsenek határok, akkor nem lehetnek kapuk sem, amin keresztül kapcsolódhat házigazda és vendég.
Amin keresztül lehetőség van egyenrangúan és tisztelettel bemutatkozni egymásnak, megismerni egymás szándékait.
Akkor csak váratlan, meglepetésszerű, „tiszteletlen” határátlépések lehetnek.

Azt tapasztalom, ha hagyok időt/teret magamnak arra, hogy befelé figyeljek, a saját érzéseimre, gondolataimra, motivációimra és ezek alapján jelölöm ki a határaimat, majd ezeknek megfelelően kommunikálok, cselekszem… akkor mások is megismerik, és tiszteletben tartják azokat!

Nem véletlenül váltottam át a kerítés szóról, a határ megfogalmazásra.
Mert ha határról beszélek, akkor nem falra, szögesdrótra, árokra gondolok.
Sokkal inkább önismeretből, önelfogadásból, önszeretetből, önmegbecsülésből szövődő láthatatlan kapura, melynek kilincsén az én kezem nyugszik, és az én tekintetem, az én mosolyom fogadja a látogatót, vagy tartja távol…

»
«

Szólj hozzá!