Tükör

45 éves lettem én! Meglepetés… Tükör

Születésnapom hajnalán arra a gondolatra ébredtem, hogy mostantól megbecsülöm és értékelem magam.
Emlékszem a negyvennegyedikre… akkor azt döntöttem el, hogy szeretem azt aki vagyok!

Az ez évi utasítás konkrétabb, földközelibb, gyakorlatiasabb.
Kézzelfogható mi a feladat!
Általában ugyanis az jellemez, hogy ostorozom magam.
Azért, hogy még mit nem értem el, még mit nem tudok, mit nem csinálok jól.
Van egy óriási elvárás magam felé, hogyan lehetne még jobban, mit kellene még elérnem.
Ha sikerül, akkor pedig szinte észre sem veszem.
Nem ünneplem meg magam, nem veregetem vállon magam.
Már a következő – lehetőleg jó távoli, és nagyon nehezen elérhető – cél van a fókuszban.
Mondhatnám, hogy mindez nagyon szerencsés alkat, mert előre visz.
De ami nagyon “szerencsétlen” benne, hogy sosem elég.
Sosem elég jó a jelen.
Mindig más kell, mindig jobb kell!
Nem becsülöm meg magam a jelenben, itt és most.
Nem méltányolom, nem tisztelem, nem értékelem azt aki vagyok, azt akivé váltam.
Egyre több teljesítmény, visszaigazolás kell!
Sosem elég. Ez nagyon-nagyon fárasztó!

A szerelemben lehet tisztán megélni, mik az értékeink.
Mert a másik a „rózsaszín ködben” tökéletesnek lát.
Az isteni tökéletességünket tükrözi vissza.
Nincsenek elvárásai, nem ítélkezik, nem a hiányosságokra fókuszál, hanem elfogad a magam teljességében, megbecsül, értékel, felemel.
Jobb embernek érzem magam általa.

Van azonban, mikor úgy alakul, hogy a rózsaszín köd elszáll, a tükör elhomályosodik, esetleg eltörik… eltűnik a tökéletes kép…
Ez óriási csalódás!
Amikor az ember szárnyal, repül felszabadultan a maga teljessége boldog tudatában, és egyszer csak lerántja valami a földre.
Fájdalmas ütközés!
Idő, míg begyógyul…
Amikor is jön a felismerés!

A TÜKÖR TÖRT ÖSSZE!
NEM A KÉP!
A KÉP ÉN VAGYOK!
A TÜKÖR CSAK EGY FELÜLET VOLT, AMI LÁTTATTA A SAJÁT TÖKÉLETESSÉGEMET, ÉRTÉKEIMET!

Mostantól megbecsülöm MAGAM!
Nem mástól várom ezt…


«

Szólj hozzá!