Sokat gondolkodom… mi dolgom a világban?
Kemény Ildikó Andrea mi végre született oda ahova, olyannak amilyennek, miért kellett átélnie amiket átélt? Igyekszem objektíven végignézni életem folyamán.
Fotó: Szalay Mona
Születésemtől kezdődően, nagyon sokat voltam kórházban betegként.
Átéltem milyen a testi-lelki fájdalom, kiszolgáltatottság, kétségbeesettség.
Azt gondolom erre azért volt szükség, hogy együttérzéssel tudjak jelen lenni a pácienseim, klienseim mellett.
Sokféle egészségügyi intézményben fordultam meg, otthon érzem maga ebben a közegben. Az is lehetett volna a saját élményeim következménye, hogy irtózom a kórházaktól, a rendelőktől, a betegektől, de nem így történt hanem pont ellenkezőleg. Nem volt kérdés, hogy egészségügyi szakközépiskolába, majd főiskolára megyek, ápolónőnek tanulok.
A tanulmányaim alatt sosem az úgynevezett szaktantárgyak álltak közel a szívemhez.
Azokat is megtanultam, tudtam, de igazán a lélektan, a szociológia, filozófia, etika érdekeltek. A szakdolgozataimat is e témákban írtam.
Viszont a szakmai fejlődésem is a lehető legjobban alakult…
A főiskola után szakoktatóként kezdtem el dolgozni egy kórházban.
A betegágy mellett együtt tanultunk a különböző iskolákból gyakorlatra érkezőkkel.
Ennél jobb megalapozást nem is kaphattam volna ápolónőként. Hiszen tanítva lehet a legjobban tanulni, a legszakszerűbben elsajátítani a szakma fortélyait.
Majd az intenzív terápia felé sodort a sorsom.
Ez az a területe az orvoslásnak, ahol a legszélesebb körű tudást, gyakorlatot lehet megszerezni az emberi test működéséről, betegségeiről, gyógymódjairól.
Hozzávetőlegesen 16 év az intenzív klinikán, sok mindenre megtanított.
Rengeteget láttam, tapasztaltam, „tapintottam” az emberi test és lélek működéséről.
Nem csak a páciensek, hanem a hozzátartozók, a kollégáim, saját magam kapcsán is.
Mi lesz az emberrel, ha beteg, vagy hozzátartozó?
Mi lesz az emberrel, ha egészségügyi dolgozó?
Másodállásaim, egyéb munkáim alkalmával betekintést nyerhettem a hospice ellátásba, a házi beteg ápolásba is.
A fentiekre rátekintve, nekem úgy tűnik dolgom a beteg emberekkel való foglalkozás.
Az ápolónői munkám mellett 2007-ben elindult egy másik út.
Személyes testi-lelki nehézségeim miatt kineziológushoz kezdtem el járni.
Rengeteget segített, hogy rálássak magamra, a velem történtekre és hogy ezeken változtatni is tudjak. 2009-ben el kezdtem tanulni a módszert, egy másik bejegyzésben részletezem ezt.
Számomra az emberi testről való tudásom mellé, ezáltal kapcsolódott a lélek világának egyre szélesebb körű megértése. Annak tapasztalása, hogyan jelennek meg a nem tudatosított, feldolgozatlan érzéseink a testi-lelki működéseinkben.
Hiszek a Three in One Concepts módszerében azóta is. Hiszen tapasztalom magamon és másokon is az áldásos eredményét testi-lelki szinten, valamint az életvezetés területén is.
A kineziológia, az én meglátásom szerint, az emberi fejlődési út hatékony kísérője.
Nagyon nagy örömöt okoz számomra ennek részese lenni!
Követni, ahogy egy ember egyre közelebb kerül önmagához, látni ahogy megtalálja az útját.
2013-ban került az életembe az antropozófus gyógyászat.
Elvégeztem az Antromedicart Egyesület 3 éves Antropozófus gyógyász képzését.
Számomra az antropozófia – amit Rudolf Steiner hozott a világba – egy mindent átfogó, kimeríthetetlen forrása a világ, és benne az ember megismerésének.
Igyekszem egyre jobban ennek szellemében élni az életem, végezni a munkáimat.
Az antropozófus gyógyászat intézményesített formában már csaknem 100 éve, 1921-ben megjelent a svájci Arlesheimban. Hála Ita Wegmannak, az első antropozófus orvosnak, aki létrehozta ezt a klinikát. Azóta szerte a világon létesültek antropozófus terapeutikumok, kórházak és egyéb intézmények. Magyarországon egyelőre még nem gyógyulhatunk ilyen klinikán. Elérhetőek azonban antropozófus orvosok és terapeuták, igyekszem velük együttműködésben is dolgozni.
Eszembe jut, egy kamaszkori élményem.
A vallásról, hitről, Istenről lehetett szó valamelyik órán.
Az egyik osztálytársam hirtelen hátrafordult a padban, és megkérdezte:
Te hiszel Istenben?
Gondolkodás nélkül válaszoltam ezt:
Én az emberben hiszek.
Istennel kapcsolatban tele voltam kérdésekkel. Azonban azt már akkor is éreztem, hogy minden emberben van “valami”, ami megismerésre, kibontakozásra, megnyilatkozásra vár. Az életemre rátekintve, úgy érzem ez a dolgom.
Ezt a testi-lelki-szellemi fejlődési utat járni, és másokban is kísérni, a tudásaim, tapasztalataim, de leginkább az érdeklődésem által.
Mert engem az ember érdekel.
…