Nem tudom ki hogy van ezzel,
de nekem nehéz átváltanom az én akarom – ról, a legyen meg a te akaratod – ra.
Volt mikor mindig csak akartam…
Én! Úgy ahogy én!
De ki volt az az én?
Egy kishitű, félelmekkel teli, bezárkózós, vagy éppen támadós valaki.
Aki néha vakmerően kitört, és görcsösen akarta…
Most már igazán meg kell kapnom! Miért nem érdemlem?! De igenis megérdemlem!
Vagy…
Én majd megmutatom! Ha bele döglök is bebizonyítom! Igenis képes vagyok rá!
Akkor is, ha az nem az én utam…
Nem tudtam még, mi az én utam…
Persze ha „sikerült” a görcsös akarás, az az egómat erősítette.
Az sem baj… önbizalmat ad… előre visz…
Kellettek ezek a “vargabetűk” is!
Sokat tapasztaltam általuk magamról.
Igen… ez volt a következő lépés…
Utólag felismerni, hogy minden úgy volt jól, ahogy volt!
Akkor is ha az adott pillanatban, években, évtizedekben nagyon fájt… de kellett.
Visszatekintve hálás tudok lenni a sorsomért.
Most tanulom a következő lépést…
Hinni.
Már ELŐRE… eleve… eredendően!
Hogy ha valamit nem kapok meg, vagy nem sikerül, akkor az nem az én utam!
Ne izguljak, féljek már a kezdeteknél…
Mi lesz ha mégsem jön össze, amire annyira vágyom?
Mi lesz ha elrontom?
Hogy utólag ne sajnáljam, ne éljem meg kudarcnak, ha valami másképp alakult, mint ahogy elképzeltem.
Vagy ne nyomuljak, harcoljak, kapaszkodjak, erőlködjek, hogy csak azért is megmutassam.
Hanem higgyek… hogy minden úgy lesz, ahogy nekem és az érintetteknek a legjobb, ahogy leginkább a fejlődésünket szolgálja.
Higgyem, hogy valaki mindent sokkal jobban tud mint az akarnok egóm.
Elhiggyem hogy vezetve vagyok, valaki a lehető legjobban ismer engem, figyel rám, elfogad.
Valaki a tenyerén hordoz, ölel, szeret, támogat.
Tanulom, gyakorlom elengedni, megengedni az irányítást.
Ami persze nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit.
Igyekszem tenni a dolgom… éberen, tudatosan… megyek az érdeklődésem felé… egyre jobban sejtem már mi az…
Hagyom magam beilleszteni az isteni rendbe…
…