A kineziológus oldásokat végez.
Sok magyarázata lehet annak, hogy miért hívjuk ezeket a találkozásokat így.
Íme az egyik:
A kiegyensúlyozó feladatok során oldódik a szoros, eddig elválaszthatatlannak tűnő kapocs egy élethelyzet, vagy esemény, vagy személy és a hozzá tartozó érzelem között.
Sok úgynevezett „kapcsoló” rögzülhet bennünk, ami ha megnyomódik, egyből követi is az érzelem.
Például, ha meglátunk egy bizonyos módon kinéző embert, vagy meghallunk egy hangot, megérzünk egy illatot, egy ízt, vagy egy adott szituációba kerülünk, automatikusan ránk törhet egy korábban rögzült érzés.
Ebben nincs semmi tudatosság, gyakran észre sem vesszük, hogy mi okozta bennünk a hangulatváltozást.
Azt viszont már tapasztalhatjuk, hogy emiatt nem teszünk meg valamit, például Elkerülünk egy korábban negatív élményt okozó szituációt.
Vagy az is előfordulhat, hogy folyton keressük a bennünk / bármily csekély mértékben is / pozitív érzést keltő személyt, helyzetet, vagy akár egy-egy szert, tehát egyfajta Függőség alakul ki.
Ez utóbbiról szeretnék most beszélni, a címben említett Elengedés fényében.
Mert ki akarna egy olyan dolgot elengedni, ami jó érzést okoz neki?!
Bármiről is legyen szó, egy szerről, egy tárgyról, egy lakásról, egy kapcsolatról, egy munkahelyről… bármiről!
Baj csak akkor van, ha mindez már akadályozza a boldogulásunkat!
Ha még akkor is ragaszkodunk valamihez/valakihez, mikor már egyáltalán nem szolgálja a javunkat. Mikor már sokkal több a negatív tapasztalat, amit általa megélünk, de észre sem vesszük.
Hiszen valamikor, régen olyan szorosan összekapcsolódott vele az a bizonyos pozitív érzés, amire vágytunk!
Egyre csak azt keressük benne, ezért nem engedjük!
Érezhetjük azt, hogy biztonságot, önbizalmat ad, támaszt nyújt, megnyugtat, örömet okoz, szabaddá tesz… vagy bármi mást kapcsolhatunk hozzá.
De biztos, hogy ezeket csak az a bizonyos valami, vagy valaki tudja megadni?!
Sőt! Biztos, hogy valóban megadja?!
Nem csak a szabadság, a biztonság, a nyugalom, a boldogság… stb… stb illúziója ez?!
Mi lenne, ha elengednénk ezt a ragaszkodást, és már nem csak a függőségünk tárgyába kapaszkodva „lógnánk a szeren”, hanem kipillantanánk a félelmeink, kishitűségünk okozta szűk látókörünkből?!
Lehet, hogy meglátnánk, hogy ott vár ránk az igazi biztonság, az igazi boldogság, az igazi szabadság, az igazi… ?!
A kérdés nem az, hogy függünk-e, vagy hogy mitől függünk.
Hanem, hogy miért függünk?
Mit keresünk?
Mire vágyunk?
És hogy elhisszük-e, hogy ha elengedjük függőségünk tárgyát, akkor adunk igazán esélyt magunknak, akkor tárul elénk a lehetőségek végtelen tárháza!
Párbeszéd az érzésekről »
« Színház az egész világ!