A minap szembejöttem önmagammal, amiért nagyon hálás vagyok!
Rengeteg mindent meg tudtam fogalmazni a saját volt, vagy jelenlegi játszmáimból.
Ezért fantasztikus a világunk tükörfunkciója, mert kint könnyedén észrevesszük, felismerjük azt, amire magunkban nem látunk rá.
Azokkal a kellemetlen tulajdonságokkal csakis mások rendelkezhetnek, mi pedig fennhangon kritizálhatjuk őket :-)
Szóval felismertem a saját magam börtönét, amiből már többnyire kiszabadultam és most kívülről látok rá.
A játszma neve: „SZEGÉNY ÉN!
“Szegény én, aki olyan kedves, odaadó, és jó vagyok, és mégsem értékelnek.
Hiába adok szeretetet, figyelmet, anyagi javakat, nem kapom vissza ugyanezt, sőt!
Hiába dolgozok keményen, észre sem veszik, nem becsülik meg, nem ismerik el a munkámat.
Hát nem látják, hogy én mindent feláldozok értük, feladom önmagamat, csak hogy nekik jó legyen?!”
Hát nem látják!!!
Mert nem kérték!!!
Senki se kérte, hogy áldozzam fel magam, dolgozzak érte, törődjek csak vele!
Én döntöttem így!
Azért adtam, mert viszonzást vártam – szeretetet, törődést, elismerést, figyelmet.
Azért dolgoztam, teljesítettem sokat, mert azt hittem, hogy akkor vagyok csak értékes, akkor vagyok valaki, ha látszik, hogy mennyi mindent véghezvittem.
Addig sem kellett magammal foglalkoznom, volt kifogás, hogy nincs időm rá, éltem felületesen a látszat életemet.
És mindeközben hol voltam én?!
Ki voltam én?!
Fogalmam sem volt… csak másokhoz képest tudtam meghatározni önmagam.
Nem könnyű ebből a játszmából kitörni, mert nagyon fájdalmas szembenézni azzal, hogy amiért sajnálod, sajnáltatod magad, azt te teremtetted, nem foghatod többé másra.
Neked volt jó az áldozatszerep!
Egyrészt azért, mert az adta az önbecsülésed, hogy adsz, hogy teljesítesz.
Másrészt pedig azért, mert azt hitted, így nem kell felelősséget vállalni a saját életedért, mindig mást hibáztathatsz. Nem kell alámerülnöd önmagadba, hanem élheted más életét. Sokkal könnyebb más életét élni, mint a magunkét!
Sokkal kevesebb erőfeszítést, tudatosságot, figyelmet igényel!
Igazi csapda ez a játszma!
Egy olyan börtön, amiből szeretnél is kiszabadulni, meg nem is. Szeretnél is kitörni az elkülönültségből, meg nem is.
Nem jó rácsok mögött élni és látni, hogy kint mások szabadon, boldogan élnek.
De biztos, hogy vágyunk oda?! Ott aztán kendőzetlenül előtűnik, kik is vagyunk, meglátnak, észrevesznek… még bánthatnak is…
Ha nem ismerjük önmagunkat, ha nem értékeljük, nem szeretjük, nem fogadjuk el azt, akik vagyunk, persze hogy az az elvárásunk, hogy kintről – a rácson túlról – is csak ezt kaphatjuk!
Félünk, hogy meglátják, kigúnyolják azt a sötét, zavaros masszát, ami bennünk van, amivel mi sem tudunk szembenézni!
Félelmünkben – ha ki is merészkedünk egy kicsit – csak védekezni, vagy támadni tudunk, ami tovább rombolja a kapcsolatainkat, növeli az elkülönülésünket.
Így hát úgy döntünk, hogy maradunk!
A rácson belül biztonságos, ott eljátszogathatunk a börtönlakókkal, azokat a játékszabályokat már ismerjük, nagy meglepetés nem érhet.
Vagy dönthetünk úgy is, hogy már annyira uncsi, vagy annyira eldurvult a játék, hogy lesz, ami lesz, kitörünk!
Hiszen nem létezik, hogy csak erről szóljon az élet!
A rácson túliak hogy kerülhettek oda?!
Ők hogy élhetnek felszabadultan, boldogan, teljes életet?!
Irány a szabadság!
És akkor már nincs vissza út. Akkor sem, ha néha-néha még úgy érzed, hogy magadra csuknád a börtönajtót, mert az ismerős, biztonságos érzés.
Már nem tudod megtenni, hiszen megízlelted a szabadság érzését, a fényben megláttad önmagad, a lehetőségeidet!
SZABAD VAGYOK! SZABAD! SZABAD!
Perszephoné – az alvilág királynéja, fogékony és alkalmazkodó nő, „anyja-lánya” »
« Démétér – A termékenység, a gabonaföldek istennője, a táplálékadó, az anya