Idézetek Pál Ferenc könyvéből
Pál Feri atya ebben a részletben, saját életéből hozott példával mutatja be, hogy milyen gyermekkorunkban belénk égett mintát vihetünk bele kapcsolatainkba.
“Gyermekkorunkban megtanuljuk, és belsővé tesszük szüleink kapcsolati mintáit, a családi konfliktusokat és egyebeket. Ezeket aztán felnőttként reprodukáljuk és újraéljük, miközben sajnos nagyon fontos belső lehetőségektől, kincsektől elszakadunk, mert mindent feláldozunk azért, hogy visszakerüljünk a bennünk kialakult ismerős világba.”
“A saját életemből mondok példát. Jómagam rengeteget nyűglődtem az édesanyámmal való kapcsolatom miatt, és hatalmas, megvilágosodás erejű fölismerés volt számomra az, amikor már harminc fölött rájöttem, hogy miért van bennem egy negatív reprezentációja az édesanyámnak, vagyis hogy a vele kapcsolatos tapasztalataim miért élnek negatív lenyomatként bennem.
Nagyon kis súllyal, két kilóval születtem, ezért több hétre inkubátorba kerültem.
Mi tehát az én képem arról, hogy valaki szeret engem? Fekszem egy dobozban, csövek között – ez az én születés utáni tapasztalatom a “te” – ről, a világról, a szeretetről, az anyukámról. Több hét inkubátor, s ahelyett, hogy az anyukám melléből táplálkoznék, injekciókat kapok. Ha csak ez történik velem, akkor is – az édesanyámtól teljesen függetlenül – kialakulhat bennem egy negatív reprezentáció.
Persze az egészről fogalmam sincs, még szavak sem állnak a rendelkezésemre, még nem is tudok gondolkodni. Anyukám sem tud minderről.
Ilyen értelemben az anyukámnak nem sok esélye volt. Ha mindent jól tett volna, akkor is nagyon nehéz helyzetbe kerül, hiszen nekem már a sejtjeimben volt egy kezdeti tapasztalás – amire ő legfeljebb rátesz majd néhány lapáttal.
Már eleve arra voltam érzékeny, hogy jön-e az anyamell, vagy nem.
A testvérem egy kilóval nehezebben született. Döntő különbség, hiába vagyunk ikrek!
Két egészen más élet, és ez még csak egyetlen szempont volt!
Később, ha a tesómat nem szoptatja meg az anyukám, mert ezer dolga van, akkor ő azt gondolhatja, hogy az anyukám engem ettől még nagyon szeret, mert háromnaposan megszoptatott, kéthetesen is, meg háromhetesen is, majd megszoptat most is, csak talán várni kell valamennyit. Egy kicsit sírok, egy kicsit bömbölök, de majd jön.
Mit gondolok ugyanerről a helyzetről én? Már megint nincs cici!!!
Ebből aztán kialakul bennem egy kép, hogy az anyám nem szeret – akkor hát én nyilván nem is vagyok szeretetre méltó. Arról nem is beszélve, hogy mikor hetekre elszakítanak az édesanyámtól, elveszítem az ikertestvéremet is, akivel kilenc hónapig voltam együtt jóban-rosszban. Dupla veszteség!
Vagyis kialakul egy téves kép önmagamról, a másikról és a fontos kapcsolatokról, és mindaz, ami ezután történik, az egész helyzetet könnyen elmélyíti.
A tapasztalatainkból fakadó szorongásainkat és hiedelmeinket pedig később éppen a bensőséges helyzetek hozzák elő és mutatják meg.”
Folytatása következik…
A függőségtől az intimitásig VI. »
« “Megfáztam”