Parazita vagyok.
Kiszívom az áldozataim vérét, és mikor már nem tudnak tovább táplálni…eldobom őket magamtól.
Mikor már elvettem tőlük mindent, amit akartam… nem maradt már nekik semmi abból, akik egykoron ők voltak… továbbállok.
Úgy férkőzöm közel hozzájuk – mikor megérzem, hogy van valamijük, amire szükségem van – hogy nélkülözhetetlenné teszem magam a számukra.
Adok nekik időt, energiát, figyelmet, kedvességet.
Megoldom a problémáikat, megadom, amit szeretnének… és akkor… elcsíptem őket!
Az enyémek… rám csatlakoztak… olyan vagyok számukra, mint a drog!
Mindig akarnak, csak engem akarnak, én vagyok számukra az üdvözítő.
Ez egyrészt megadja számomra azt az illúziót, hogy fontos vagyok, hogy kellek, hogy jó az amit adni tudok, van értelme, értéke a létemnek… igaz mások számára…
Másrészt viszont megkaphatom az ő életüket… mindennel együtt… játszhatok egy másik színpadon, egy másik szerepet a magamé helyett… ez látszólag könnyed, felszabadult érzés…
De aztán jön a fekete leves… kiderül, hogy ő is egy parazita!
Rám teszi az egész élete terhét… már nem csak a jó dolgok, a nyereségek érnek el… hiszen ügyesen elintéztem, hogy tényleg bennem lássa élete megoldását!
Jön, nyomul, csak engem akar… az én megoldásaimat… mindenemet…
Ekkor már úgy érzem, hogy megfulladok… nem tudok már többet adni… most már teher… egyre nagyobb teher… és akkor leszakadok róla!
Nincs már benne semmi, ami egykor Ő volt, amiért rácsatlakoztam… már nem tud nekem adni semmit… leválok… ott hagyom őt kivérezve…
Nekem is idő kell, hogy összeszedjem magam…
Lehet, hogy jobb lenne nem egy másik lényből táplálkozni?
Lehet hogy nem ez a megfelelő energiaforrás?
Meghal a lényeg bennük, az Énjük, ha kiszívom a vérüket…
Egyre csak elgyengítem őket…
Azt hittem, hogy táplálhatnak a végtelenségig, de nem… megszűnnek létezni általam…
Lehet, hogy jobb lenne egy saját Ént kifejleszteni?
Akkor a saját Énemen keresztül rácsatlakozhatnék egy valóban végtelen energiaforrásra?!
Azt hiszem, ha újjászülethetnék Ember lennék!
Saját Énnel, saját, végtelen energiaforrással!
… hogy Emberi találkozásaink legyenek…
Mint mikor koccintunk, és azt mondjuk: Isten-Isten!
Te is egy isten Én is egy isten!
Tisztelem benned azt, aki vagy.
Nem akarlak megváltoztatni, nem akarok tőled elvenni semmit.
És te is tiszteld bennem azt, aki vagyok.
Kalandra fel! »
« Szabad akarat